- Hát kisanyám, te nem vagy normális – röhögött Jake, miközben megpróbáltam kikászálódni a szökőkútból, ahova pár másodperccel azelőtt csobbantam be. Fogadásból.  – Gyere kihúzlak – nyújtotta a kezét, én meg elkaptam és berántottam őt is a vízbe. Alice egy padon ülve röhögött rajtunk.

Na ja, ezek voltunk mi.

Alice-szel és Jake-kel az egyetemen ismerkedtem meg. Egy koleszban laktunk, aztán később közösen béreltünk ki egy lakást. Ők ketten hamar egymásba szerettek, néha felesleges harmadiknak éreztem magam.

 - Jaj ne csináld már, mit kezdenénk nélküled? – vigyorogtak ilyenkor. A választ nem akarom tudni.

Jake tipikus hülyegyerek volt kócos világosbarna hajjal, kék szemekkel és egy pár szeplővel. A kockás ing elmaradhatatlan kelléke volt a ruhatárának.  A pasi kellőképpen laza, és kellőképpen idióta volt ahhoz, hogy imádjam.

Alice visszafogott volt… valamikor. Jake el(vagy meg)rontotta. De azért hármunk közül még mindig ő a legértelmesebb lény. És a legszebb is. Magas, vékony, hosszú, szőke haja, világítóan kék szemei, és szép arca van. Gyakran gondolok arra, hogy Aphrodité valahogy így nézhetett ki.

Én meg én vagyok Faith, oldalborda, utánfutó, legjobb barát, vagy valami ilyesmi szerepében tetszelgek. Mikor hogy.

 - Hülye lány – csóválta a fejét Jake a vízben ülve, miközben kikászálódtam a szökőkútból.

Felnevettem és azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy tükör. A hajam tuti össze-vissza szarvakban, kócosan meredezik a fejemen, a farmeremben nem tudtam mozdulni, a piros ujjatlanomba beszívódott víz pedig már kezdett melegedni. Éljen a július és a szikrázó napsütés.

 Kis idő után Jake is követett.

 - Tüdőgyuszit fogtok kapni…  - ráncolta a homlokát Alice.

 - Dehogy fogunk…szivi… nyár van, 40 fok, és dögmeleg. És öt percre lakunk innen – mosolyogtam rá.

 - Na ja.

 - Vááá még az alsómból is víz folyik – jött oda Jake és Alice nyakába ugrott.

 - Hülye… váá tiszta víz leszek… menj innen – menekült a lány.

Senki nem nézné ki belőlünk, hogy elmúltunk húsz.

 - Szivi, mi nem haza megyünk most…a húgom mondta, hogy nézzek be hozzájuk Jake-kel – közölte velem a tényállást Alice.

 - Ilyen vizesen? – nézett kétségbeesetten Jake.

 - Nyugi drága, már megszoktak – csíptem össze az arcát, mint ahogy a nagymamák szokták a kisgyerekekét. -  Na akkor én megyek haza ruhát váltani. Sziasztok! – indultam el a háztömbünk felé vezető úton.

 - Este megyünk valahova? – kérdezte Alice.

Szombat esténként hármasban megyünk bulizni. A fő cél – számomra – valami normális pasit találni. Több mint valószínű, hogy a nagy Ő-t nem egy bárban fogom megtalálni, mert akik rám akaszkodnak általában:
1. Merevrészegek.

2. Frissen szakítottak a barátnőjükkel és egyéjszakás kapcsolatot keresnek.

3. Öreg, nős papik.

4. Olyan pasik, akiknek már a látványa is lidércnyomást okoz.

Ez az én formám.

Na persze, azért nem adom fel.

 - Felőlem – mosolyogtam rájuk. – Na legyetek jók. Sziasztok! – köszöntem el.

 Átsétáltam a parkon, mindenfelé párok ücsörögtek, és nem úgy néztek ki, mint akik a közeljövőben ki akarnak szállni egymás szájából. A faágakon madarak csiripeltek, a fű zöld volt, az ég kék, illatoztak a virágok, és egy lány csupa víz ruhában caplatott hazafelé. Megbotránkozott bevásárlószatyros öreg nénivel találkoztam a lépcsőházban, aki valami „A mai fiatalok…” kezdetű mondatot mormolt a bajsza alatt. Valami miatt elhatalmasodott rajtam a jókedv. Vigyorogva rohantam fel a harmadikra.

 - Faith!  - kiabált utánam valaki a folyosón.

 - Adam! Szia! – integettem neki.

Adam Mayle a szomszéd srác volt. Lelki szemeteskonténeremként funkcionált. Meleg volt. Nem igazán zavart a dolog, imádtam vele romantikus filmeket nézni.

Hosszú fekete haja lófarokba volt kötve, fehér izompóló és feszülős farmer hangsúlyozta ki kihangsúlyozandó idomait.

 - Mi a helyzet? – jött oda mellém. – Úszni voltál?

 - Igen, mondhatjuk úgy is – mosolyogtam rá. – És te kinek csípted ki magad ennyire?

 - Senkinek. Ez volt legfelül a polcon – mondta hamiskás vigyorral az arcán.

 - Aha értem. De majd a randiról számolj be, jó? – pillogtam rá ártatlanul.

 - Okvetlen. De most megyek, el fogok késni. Szia.

 - Pápá – integettem, de ő már rég két emelettel lejjebb járt.

Előhalásztam a kulcsom, és kinyitottam az ajtót.

 - Hali! – köszöntem az üres lakásnak. Bevett szokásom. Nem tudom, mi történne, ha valaki visszaköszönne.

Első utam a szobámba vezetett. Ledobáltam magamról a vizes göncöket és szárazakat vettem fel helyettük. Halkan dudorásztam egy dallamot, miközben kimentem a konyhába jegeskávét csinálni. Miután elkészült, elindultam a nappali felé. Az ajtóban megtorpantam. A fotelban egy fószer ült és pisztolyt tartott felém.

 - Gyere be szépen… és ülj le oda – bökött a fejével a kanapéra.

Szépen lassan leültem, miközben igyekeztem nem pánikrohamot kapni. Végül is… egy magas, szőke, szürke szemű pasas ül a kedvenc fotelomban, és érzelemmentes arckifejezéssel egy pisztolyt szegez nekem.

 - Gondolom te vagy Faith Sheridan – mondta unott hangon.

Nem, ő a nagymamám.

Bólintottam. Mi értelme lett volna hazudnom? Lehet, hogy akkor hamarabb meghalok.

 - Ott egy táska – bökött a fejével az asztal felé, a tekintetét még véletlenül sem levéve rólam – Pakolj bele pár ruhát, meg ami kell. Utazunk.

 - Tessék?

 - Ne ellenkezz. Gyerünk – állt fel.

Megfogtam a táskát, bevittem a hálóba és nekiálltam pakolni. A pasas jött utánam. Legalább a pisztolyt eltette. Szupi.

 - Elmegyünk innen…nem tudom, mennyi időre…úgy csomagolj, hogy az úti cél meleg hely.

 - Hova megyünk? Minek? És ki maga? – kérdeztem.

 - Messzire, mert azt mondták, valaki.

Megfordult a fejemben, hogy elfutok…

 - Meg ne próbálj elmenekülni, szitává leszel lőve – mosolygott rám negédesen. – Amíg jókislány vagy, én is jófiú leszek.

De jó nekem.

Negyed óra múlva a lépcsőházban haladtunk. Nem találkoztunk senkivel. Se emberrel, se kutyával, se macskával, se zombival, se semmivel.

 A pasas belém karolt, esélyem se lett volna menekülni. Nem is akartam ellenkezni vele. Nem hiányzott a kéztörés.

 - Ott a kocsi – irányított egy nagy fekete terepjáró felé. Betuszkolt az anyósülésre és rám zárta az ajtót.

 - Mi folyik itt? – kérdeztem, amikor ő is beszállt. Be voltam szarva, de rendesen.

 - Nem bántalak, ne félj. Épp az életedet mentem meg.

 - Tessék? Azzal, hogy elrabol?

Teljesen összezavarodtam.

 - Nyugodtan tegezz. Majd ha biztonságos helyre értünk, mindent megtudsz – mondta.

A repülőtéren tényleg bepánikoltam. Mi az, hogy elvisznek engem az imádott Los Angelesemből? Mi folyik itt? Végigcsorgott két könnycsepp az arcomon, amit sok másik is követett. Pápá Alice, szia Jake, anya, apa, Adam, sok cupp, a túlvilágon találkozunk. Halkan